Ahogy abszolválom az ikszeket, szokásommá vált, hogy a temetőben kiszámolom, ki mennyit élt. (Az első felfedezésem persze nyilvánvaló volt: a férjek előbb halnak meg, és halálukat néha 20-30 éves özvegység követi.) De aztán önkéntelenül is arra kezdtem figyelni, hogy kinek volt rövidebb élete az enyémnél. És valamiféle perverz elégtételt érzek, hogy lám, ezt is túléltem, ezt is, ezt is.

Akinek nincs maradandó teljesítménye, annak törvényszerűen maga az élet, az élet hossza válik élete fő művévé.

A következő stádium nemrég jött el. Elkezdtem listát készíteni azokról a nagy emberekről, akiket az évek számát tekintve túléltem. Sokan szerepelnek ezen a listán, az olyan pancserektől kezdve, mint a kívánsága szerint száguldó paripák által agyontaposott Petőfi (élt 26 évet), az idegbeteg költő-zseni József Attila (32), az anyagyilkos Néró császár (31), a világhódító Nagy Sándor (33), az űrben első Gagarin (34), a korán elégő Mozart (35), a párbajban elesett Puskin (38), a legendává vált Kennedy elnök (46), a maga nemében szintén legendás Mátyás király (47), a termékeny életet élő Moliere (51), a drámaíró rejtély Shakespeare és az ambiciózus Napóleon (52), a bebalzsamozott Lenin (54), az internacionalista Bem "apó", a császárrá váló Julius Caesar és a tömeggyilkos Hitler (56) vagy az elefántos Hannibál (64). A tudós emberek közül eddig Descartes-t (54), Hegelt (61) és Keplert (59) sikerült túlélnem. Jelenleg "egyidős" vagyok Kopernikusszal és Marco Poloval (70), de előttem van még Darwin (73), Einstein (76) és Galilei (78), nem is beszélve Plátonról és Kantról (80) vagy az egészségtelen életmódot élő Churchillről (82).

Egyelőre ez az én ambícióm, ez az "életművem". Maga az élet, a nem meghalás. Azt mondjátok, hogy ez nem is életmű, hanem csak mű-élet? Nem baj. Élni nagy teljesítmények nélkül is csodálatos. Jó egészséget és hosszú életet kívánok mindenkinek, aki végigolvasta ezt a fejtegetést. Megérdemlik.

(2014. ápr. 28.)