Már hajnalban elkezdtem számítógépezni, vadul vertem a billentyűzetet, remek gondolataim voltak. Nyolc óra után néhány perccel egyszer csak elment a villany. Akkor kezdett rémleni, hogy egy papír a bejárati ajtó üvegén már napok óta figyelmeztetett, hogy ma 8-tól 12-ig szerelés miatt áramszünet lesz, de nem tudtam, hogy ma ma van.

Sajnáltam, hogy a legutóbbi automatikus mentés óta bevitt szövegek elvesztek, de az esetet úgy értelmeztem, hogy Isten üzen: elég a munkából, lazítani kell. Bekapcsolom a tévét, nem működik. Na persze, áramszünet van. Sebaj, a szemeimet úgyis kímélnem kell, akkor inkább hallgatok egy kis rádiót. Sajnos áram nélkül az sem megy.

Jól van, hagyom a fenébe a szórakozást, itt az ideje, hogy megborotválkozzam. Önborotvát használok, ahhoz nem kell villany. De kell. A fürdőszoba olyan sötét, hogy csak lámpa mellett lehet. Maradok borostás. Innék egy instant kávét, de a vízmelegítő sem működik.

Mit lehet csinálni áram nélkül? Olvasni lehet. Előveszem a könyvet. De a nappaliban is sötét van, alig látom a betűket.Nincs más választásom, ki kell mennem a szabadba. Felöltözöm, egy park felé veszem az utam. De kora tavasz van, még nem merek leülni a padra, így hát csak állok, álldogálok, nekidőlök egy lámpaoszlopnak, és úgy olvasok. Még szerencse, hogy izgalmas a történet, de fél óránál így sem bírom tovább. Le kellene ülnöm. Szálljak fel egy buszra? Nagyon imbolyog. A metró? Isten mentsen egy metró-áramszünettől.

Bolyongok a parkban. Egy játszótéren fiatal nagymama az unokájával. Épp hozzám valók. Ismerkedünk. Az áramszünet rákényszerít az emberi kapcsolatra. De végül is az a legfontosabb.

(2015. ápr. 10.)